Sziszüphosz mítosza – Helikon Zsebkönyvek 109.

Leírás

Az örökös sziklagörgetésre ítélt Sziszüphosz a görög mitológia egyik legismertebb alakja. Személyét többnyire olyan fogalmakkal szokták társítani, mint a hiábavalóság, a reménytelenség vagy az értelmetlen munka, hiszen Sziszüphosz sosem jut el a dombtetõig, sziklája mindig visszagurul a domb tövébe. Albert Camus 1942-ben megjelent tanulmányában azonban Sziszüphosz – épp ellenkezõleg – a saját erkölcsi normáit követõ, tetteiért a felelõsséget és a büntetést büszkén vállaló egzisztencialista hõsként jelenik meg: olyan (abszurd) emberként, aki az élet, a lét értelmét keresi egy vele szemben ellenséges világban.
A küzdelmet, vagyis a sziklagörgetést – értsd: az istenek elleni lázadást – a kudarcok sorozata után is folytató Sziszüphosz története elvezet a camus-i filozófia alapjához, az öngyilkosság kérdéséhez: "Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére." Sziszüphosz esetleges öngyilkossága azt jelentené, hogy megtagadja élete addigi vezérlõelvét, míg a sziklagörgetés folytatásával megõrzi méltóságát, élete értelmet nyer, s így máris érthetõvé válik a tanulmány zárómondata: "Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt."