Loana királynõ titokzatos tüze – Képes regény

A kötet mûfaja: képes regény. De a világhírû tudós mester legújabb, ötödik regénye nemcsak ebben más, mint az elõzõek, hanem abban is, hogy az illusztrációk – valahai iskoláskönyv- és divatlap-képek, mozgósító plakátok és színes képregényfigurák minden mennyiségben, plusz balillaindulók és érzelmes slágerszövegek a múlt század harmincas és negyvenes éveibõl – az eddigi legszemélyesebb Eco-regényhez, valóságos ifjúkori önportréhoz kínálnak kultúrhistóriai hátteret.

A regény persze most is regény. Az elbeszélõ (hatvanas antikvárius) egy szívrohamot követõ kómából ébred, és semmire sem emlékszik, ami személyes. Fejbõl citálja a fél világirodalmat, tudja, ki volt Napóleon, tudja, hogyan kell autót vezetni és fogat mosni, de nem tudja magáról, hogy kicsoda. A válaszért meg kell dolgoznia; de fordított Proust-hõsként õ – érzéki emlékek híján — nem az eltûnt idõ, nem a kor, nem a szavak, hanem eltûnt érzéki önmaga nyomába kell hogy eredjen. Gyerekkorának helyszínére, egy vidéki házba visszavonulva nekilát tehát, hogy az ottani padláson õrzött régi folyóirat-, képregény-, brosúra- és ponyvaregényfüzet-kötegek, valamint 78-as fordulatszámú bakelitlemezek segítségével az alapoktól építse újra magában a saját személyiségét. És ekkor – ahogy Ecótól, a mesemondótól már megszokhattuk – igazi regényes fordulatot vesz a történet…

“Elég az hozzá, hogy hülye egy történet volt. De úgy járhattam vele, mint Pipino úrral. Olvas az ember kicsi korában egy tetszõleges történetet, majd az emlékezetében tovább szövi, alakítgatja, felmagasztosítja, és végül akár mítosszá is avathatja a legegyszerûbb semmiséget. Tény, hogy nyilván nem maga a történet termékenyítette meg az én szunnyadó memóriámat sem, hanem a címe. A titokzatos tûz elbûvölõ kifejezés lehetett, a lágyan csengõ Loana névrõl nem is beszélve, még ha a viselõje amúgy egy bajadérnak öltözött szeszélyes kis csitri volt is. A gyerekéveimben – sõt, talán tovább is – nem egy képmás, hanem egy hangkép lett rajongásom tárgya. A “történelmi” Loana feledésbe merült, én pedig újabb titokzatos tüzek hangsugallatait követtem. És sok-sok évvel késõbb, romokban heverõ emlékezettel is a nevét hoztam most mûködésbe egy ilyen tûznek, hátha az segít az elfeledett gyönyörûségek visszfényén eligazodnom.

A köd még mindig és már megint ott gomolygott bennem, csak egy-egy cím visszhangja lyuggatta át itt meg ott.”

Cikkszám: 9789630781572 Kategóriák: , , Címkék: ,

3 600 Ft

1 készleten

Leírás

A kötet mûfaja: képes regény. De a világhírû tudós mester legújabb, ötödik regénye nemcsak ebben más, mint az elõzõek, hanem abban is, hogy az illusztrációk – valahai iskoláskönyv- és divatlap-képek, mozgósító plakátok és színes képregényfigurák minden mennyiségben, plusz balillaindulók és érzelmes slágerszövegek a múlt század harmincas és negyvenes éveibõl – az eddigi legszemélyesebb Eco-regényhez, valóságos ifjúkori önportréhoz kínálnak kultúrhistóriai hátteret.

A regény persze most is regény. Az elbeszélõ (hatvanas antikvárius) egy szívrohamot követõ kómából ébred, és semmire sem emlékszik, ami személyes. Fejbõl citálja a fél világirodalmat, tudja, ki volt Napóleon, tudja, hogyan kell autót vezetni és fogat mosni, de nem tudja magáról, hogy kicsoda. A válaszért meg kell dolgoznia; de fordított Proust-hõsként õ – érzéki emlékek híján — nem az eltûnt idõ, nem a kor, nem a szavak, hanem eltûnt érzéki önmaga nyomába kell hogy eredjen. Gyerekkorának helyszínére, egy vidéki házba visszavonulva nekilát tehát, hogy az ottani padláson õrzött régi folyóirat-, képregény-, brosúra- és ponyvaregényfüzet-kötegek, valamint 78-as fordulatszámú bakelitlemezek segítségével az alapoktól építse újra magában a saját személyiségét. És ekkor – ahogy Ecótól, a mesemondótól már megszokhattuk – igazi regényes fordulatot vesz a történet…

“Elég az hozzá, hogy hülye egy történet volt. De úgy járhattam vele, mint Pipino úrral. Olvas az ember kicsi korában egy tetszõleges történetet, majd az emlékezetében tovább szövi, alakítgatja, felmagasztosítja, és végül akár mítosszá is avathatja a legegyszerûbb semmiséget. Tény, hogy nyilván nem maga a történet termékenyítette meg az én szunnyadó memóriámat sem, hanem a címe. A titokzatos tûz elbûvölõ kifejezés lehetett, a lágyan csengõ Loana névrõl nem is beszélve, még ha a viselõje amúgy egy bajadérnak öltözött szeszélyes kis csitri volt is. A gyerekéveimben – sõt, talán tovább is – nem egy képmás, hanem egy hangkép lett rajongásom tárgya. A “történelmi” Loana feledésbe merült, én pedig újabb titokzatos tüzek hangsugallatait követtem. És sok-sok évvel késõbb, romokban heverõ emlékezettel is a nevét hoztam most mûködésbe egy ilyen tûznek, hátha az segít az elfeledett gyönyörûségek visszfényén eligazodnom.

A köd még mindig és már megint ott gomolygott bennem, csak egy-egy cím visszhangja lyuggatta át itt meg ott.”

További információk

Író

Kiadó

Lapszám

Kiadás éve