A párizsi Notre-Dame

Leírás

Néhány esztendeje e könyv szerzõje a Notre-Dame székesegyházban járván, vagy inkább kutakodván, az egyik torony homályos zugában emberkéz rótta szót pillantott meg a falon:
Ananké, végzet.
A kõbe eléggé mélyen bevésett, idõ marta görög nagybetûk, a formájukba és tartásukba belekövült, gótikus írásra valló, középkori kézrõl tanúskodó jegyek, de legkivált a bennük rejlõ gyászos és baljós értelem mélyen megrendítette a szerzõt.
Azon töprengett, azt próbálta megfejteni, miféle szenvedõ lélek lehetett az, amelyik addig nem akart megválni e világtól, míg a bûn vagy balsors bélyegét rá nem ütötte az ódon templom homlokára.
A falat azóta befestették vagy levakarták (magam sem tudom már), s a felirat eltûnt. Mert így bánnak a középkor csodálatos templomaival idestova kétszáz esztendeje. Pusztítják õket, ahol érik, belülrõl és kívülrõl egyaránt. A pap befesti, az építész levakarja, aztán jön a nép és lerombolja.
Ennélfogva, azon a múló emléken túl, amelyet e könyv szerzõje állít itt neki, ma már nincsen nyoma a Notre-Dame komor tornyába belevésett titokzatos szónak, nincsen annak az ismeretlen sorsnak sem, amelyet oly szívszorító tömörséggel fejezett ki. Az az ember, aki azt a szót írta a falra, évszázadokkal ezelõtt eltûnt a nemzedékek sorából.
Abból a szóból lett ez a könyv.

1831 februárjában